2020. 11. 22.
    Ezekben a vészterhes időkben, amikor az ember felesége elsárkányosodik koronavírus van, nagyon jót tud tenni egy kis relaxáló zene. Egy ideje lo-fi anyagokkal hűtöm az idegeimet, meg zárom ki a háttértévézés miatti Jakupcsek Gabriellát például. De hát még az "élő" csatornákról is ki-kiderül, hogy olyan 2-3 óra tartalom van bennük, aztán egyre több ismétlődést fedez fel benne az ember. Egy kicsit hosszabban tartó vonal a kávéházi ambience lágy jazzel mintegy 8 óra értékben, vagy van ugyanez könyvtárral, de az nem annyira jó, mert vannak csendesebb részei, ahová be tud szivárogni a politikai vitaműsor. Ezért az ember kattintgat kicsit és.

   Joan Chamorro, a kopasz spanyol zenész-zenetanár vagy mi (van némi külső hasonlóság a Whiplash dobtanárával) megalapította a Sant Andreu Jazz Bandet csupa fiatalból és csodát tett velük, illetve nyilván kellettek ehhez a fiatalok is, de akkor ezeket kiválogatásával tett csodát, vagy nem tudom, elképedve hallgatom, ilyen nincs. Kicsit olyan, mint a Gyalog-galopp mocsárváras jelenetében, először beszarsz, később behugyozol, aztán először beszarsz-behugyozol és csak aztán fosol be. Mindenféle felállásban, vendégművészekkel, válogatni is alig tudok, hihetetlen.

   De legelsőnek ha ideges vagy, az énekes-trombitás kislány Alba Armengou legfőbb szereplésével egy szobaelőadás erejéig A. Carlos Jobim Meditáció c. lassú bossanováját hallgasd meg. Még ahhoz is kedvet kapsz, hogy megtanulj portugálul. Érdekesség, hogy az 5:25-től kezdődő trombitaszólónál jót izgul az ember, hogy a csávó végigbírja-e, vagy az utolsó előtti hangnál lefordul a székről, mert ott a levegő vége, mert inkább végigfújja a szólót és meghal, minthogy megtörje a ritmust. De nem hal meg, egyrészt mert helyette is veszünk levegőt, mint a Tomb Raider vízalatti jeleneteiben, másrészt meg ő ilyen.
   Nem kizárólag szamba meg bossanova, eljátsszák például Ray Charles Unchain My Heartját is (Ansín máj hart), ebben is fuldoklik egy jót a trombitás, de ugyancsak túléli. Ugyanerről a koncertről egy másik szám a Blues Brothers szellemét megidézve, felhívom a figyelmet, hogy az énekes-trombitás kislány, aki kurva nagyot villantott a szobában, most a vokálban tolja hatodmagával, a másik trombitás-énekes pedig a második sorban a többi között bújik meg, tehát nem öntelt kis szólistagecinek lettek nevelve, hanem igenis nem zsenánt kilencedik alabárdosként ott keccsölni a kottaállvány mögött. Egy kis utcazene

    figyeljük meg, baloldalt feltűnnek a zenekar épp nem bazseváló tagjai, a harrypotter szemüveges altszaxofonos, meg az egyik vokálos-szaxofonos csaj, akinek egyébként a hegedű a fő hangszere

   itt az az Andrea Motis trombitál, aki egyrészt szintén egész tűrhetően elő tudja adni a Meditációt, másrészt tesója annak a faarcú gitáros Carla Motisnak, akit láthatólag rendkívül rosszul érint, ha szólóznia kell, és inkább lehetne a "Slowhand" név gazdája, mint Clapton, de tény, hogy el nem bassza sehol. Bár az az érzés végig megvan, hogy ő inkább erőből szólózik, nem érzésből meg technikából, ahogy a többiek. Vagy csak közben sakkozik fejben, nem tudom. Ezt a Doodlin'-t egyébként a Manhattan Transfer, a kimondottan éneklős csapat is előadja, de nem biztos, hogy jobban, őrület. Ezek bebizonyítják, hogy két trombitás igenis megfér egy csárdában pinceklubban, és ha már annyit áradoztam a hegedűs csajról, tessék, Deseő Csaba meg Didier Lockwood is meghalhat nyugodtan, megvan az utánpótlás.
   Szóval tegyük be a lemezjátszónkba Joan Chamorro csatornáját és dőljünk hátra.

   Úgyhogy pina.

_{-- Delivered by Feed43 service}

BUÉK

tudozsido:

Zsurnalizmus

There is life and beauty in the world of ice. Visit our “Life on the Ice” gallery on Flickr to discover the unique landscapes of the polar regions. Here is a preview:

Gallery curated by Noele Lusano for Flickr.